(Kiben annak ádja okát, hogy él, noha a lélek a szerelmeséhez elszökött tőle) részlet
Csókolván az minap az én szép szeretőmet,
Szerelmes szájában felejtém én lelkemet,
Lelkem nélkül lévén, keresni elküldém
lelkem után szívemet.
Ki sok járás után lelkemet megtalálá,
Mert szerelmesemnek ajaki között látá;
Látván lakóhelyét, hogy kíváná éltét,
lelkemnél ott marada.
Vagyok immár azért mind lelkem, szívem nélkül,
Ki mindkettő nékem szép szeretőm száján ül,
Holt-eleven vagyok, mint kór, csak tántorgok,
majd elválom éltemtűl.
[...]
Lelkem nyugszik rajtad, meghidd, nagy szerelmében,
Bízik jóvoltodban, nincsen hozzád kétségben,
Csendes elméjében, gerjed örömében,
rólad elmélkedtében.
Árnéknak tetszik már ez világnak szépsége,
Nálam tekívüled álom gyönyörűsége,
Lelkem könnyebbsége te vagy reménsége,
választott édessége.