Oly hideg, és beteg ez a világ
Mely gyermekként kép volt szobánk falán
Tündököltünk, mint nyíló virág
S tündér vágy miénk volt igazán
De az álmokat képzelet kidobtuk
Oh, ez fáj még
Kívánunk mégis temetünk
Ha a disznó fejű úr ránk néz
Volt egyszer, láttuk még, láttunk tán igazán
Csillogó otthon s még, hulló levelek városát
Lesz egyszer, látunk még, látunk majd igazán
Csodák százát az égen
S Gaiat, ki mianyánk
Túl rideg, és fagyos ez a világ
Mely gyermekként szép volt s lelkünk vidám
Ábránd föld bent vár reánk
De haldoklik már, oh igazán
Érzelmek hűtlen urai
Ezt a mesét rólunk írják
Áldozzuk, félredobjuk
Menedékünk, fantáziánk
Mesztic csodák, ha jönnek
Bűvölnek, ajkunkba vesznek
királyunk csendre intjük
S ha kell, hát megkövezzük
Érezzük, s élvezzük
Mint a fantom urunkká lesz
Később tán kérdezzük
De a válasz bolonddá tesz