Emlékszem, hamvakból éltem én,
Bánatom selymes trónusán.
Testvérként szerettem árnyaim,
Féltem a Fény mézes szavát...
Szemeim világa lassan megtér,
S átlátom az édes szenvedést:
Mégis, enyém a vérző a múlt,
Sebeim léte nem tévedés!
Érzem, ahogy az élet íze hajt:
Nincs pillanat, mi a mélyben tart!
Feláldozom, oh a valótlant...
mi valót ad...
Volt idő, mikor arcomon maszk feszült,
S vidáman sírt a lelkem... majd
Cseppekből tengerré váltam én,
Romokból kastély lettem.
Érzem, ahogy az élet íze hajt:
Nincs pillanat, mi a mélyben tart!
Feláldozom, oh a valótlant...
mi valót ad...
Érzem, ahogy az élet íze hajt:
Nincs pillanat, mi a mélyben tart!
Feláldozom, oh a valótlant...
mi valót ad...