Üvegszilánkkal karcolom a neved a karomra,
Nekem fontos, hogy ott légy a húsban!
Hegesedj rám öregkoromra,
Bőröm kerítés szilvafával,
Te ott alvadsz nyugodtan,
S mint gyümölcs a magvat,
Úgy hordozlak magamban!
Kimondanám, mint egy valódi költő,
Nem elkoptatott szavakkal,
De cukorba fullad a lángoló szív,
S azt bevonja édes sziruppal!
Ott vagy egy molylepke verdeső szárnyán,
Ott vagy a falat kenyérben,
Az esti olvasmány behajtott lapján,
A karomra karcolt névben!
Én nem látok mást, csak Téged
Én nem látok mást, csak Téged
Én nem látok mást, csak Téged
Én nem látok mást, csak Téged
Röppen a szó, olyan mélyre hatol,
Rostokba, sejtekbe belekarol.
Egymásba olvad az élő anyag,
Felkészülnek, hogy elnémuljanak.
Millió részecske aléltan zuhan,
Molylepkék fényben és naftalinban.
Én nem látok mást, csak Téged!
Én nem látok mást, csak Téged!
Én nem látok mást, csak Téged!
Én nem látok mást, csak Téged!