Könnycsepp gördül le arcomon, csendben.
Átkarol már a magány,
szép csendesen, némán bezár.
Fátyol, remegés
halvány ködben a remény,
messze,
parttalan vizekre száll.
Fellegúton,
álmodozva,
visz távol az éjben.
Szól, most csak sírj csendben!
Hol van akit szeretsz, ezt kérdem én.
Szívem csakegy szóra vár, mit lelkem is kíván, talán
Hamis pillanat,
de már gyorsan elszalad,
nem kísért, nem gyötör tovább.
Nézz csendesen,
szólj kedvesen!
Megért-e bárki más?
Vagy már csak a magány?