“esküszöm, hogy nem fogok hányni” - mondtam a taxisnak az Astorián,
aztán persze, hogy széthánytam mindent, és pénzem se volt egyáltalán
de ez nem csak az én hibám,
nem lehet mindig mindent az én nyakamba varrni
csak egy elrontott éjszaka vége
és úgyse fogok rá emlékezni
úgyhogy szétvertem az öklöm egy trafóház ajtaján
és felszálltam a buszra, ami hazavitt hozzád
egymillió-hétszázezer ember figyeli minden egyes lépésemet,
mégis ez az egyetlen város, ahol viszonylag szabad lehetek,
mert itt csakkor maradok egyedül, ha tényleg egyedül akarok lenni
de próbálj meg olyan helyen élni, ahol csütörtök este nincs semmi
akármilyen meglepő, mégiscsak ezek a legszebb éveink
felkelünk, dolgozunk, berúgunk, lefekszünk, felkelünk megint
farmerdzsekiben járok és próbálok leszokni mindenről
a falnak támaszkodva szívom az utolsó slukkot az utolsó cigimből,
mielőtt elnyomnám a csikket, mint a kisebbrendűségit
fiatal vagyok és fáradt, de legalább értem, hogy miért vagyok még itt
akármilyen meglepő, mégiscsak ezek a legszebb éveink
felkelünk, dolgozunk, berúgunk, lefekszünk, felkelünk megint
annyira utálom, amikor felteszem valamire az életem,
aztán jön valaki és megcsinálja sokkal jobban, csak úgy mellékesen