Elegendő jelszót skandáltunk.
Túl sok példát statuáltunk.
Nem vártunk, nem, nem figyeltünk.
Türelemmel soha nem szerettünk.
Még kellett és még és még kellett.
Tőlünk ennyire tellett.
Táltos szárnyon elsuhantunk
egyenesen a lényeg mellett.
Hagytuk, hogy ez nem a mi dolgunk.
Mondtuk, ezt mi meg nem oldjuk.
Hittük, ez már az ördögé lett:
szép összeesküvéselmélet.
Vagy részegen gajdoltuk: “Szép lett”,
de szemünkben az iszonyat fénylett.
A szívekben halotti máglya izzott,
a kocsmáros rábólintott.
Hahó, híradó!
Itt minden eladó!
Jön a gagyi gyógyító!
Ez a démonvigadó....
Űz a cél, megtalál egy jeladó.
Felel a vágy: utószor még hevülve volna jó!
De belül a tél...
gyorsan ég a gyertya lángja...
törik a fény... szép lassan ellep a hó...
Mesélj még a gyerekkorunkról,
meríts még abból a savanyú borból!
Isszuk a múltat, esszük a mánkat,
mohó vírus veri ki a szánkat.
Nagyterpeszben állunk, széles mosollyal
magunknak gazsulálunk,
magunktól elszállunk,
nem pirul az arcunk, nem marad más,
csak az az
örökös harcunk, az az értelmetlen
mindig győzés,
egóőrzés, humánkigőzölgés,
mocsárbanfetrengés
szívszendergés, mit-sem-sejtés,
felejtés, felejtés.
Istenkohó, öntőforma, teremtés....
“Ez a korona csorba!”
Ne álmodozz, állj be a sorba,
pakold az agyadat egy nejlonszatyorba!
Hahó, híradó!
Itt minden eladó!
Jön a gagyi gyógyító!
Ez a démonvigadó....
Űz a cél, megtalál egy jeladó.
Felel a vágy: utószor még hevülve volna jó!
De belül a tél...
gyorsan ég a gyertya lángja...
törik a fény... szép lassan ellep a hó...