Késő van, mindenki álmos,
füstködben úszik a város,
álmaink lepkéje szálldos,
valahol,
valahol egy telefon nem válaszol...
Rossz ember lépked az úton.
A jó ember el kell, hogy bújjon.
Milyen más eszközhöz nyúljon,
aki fél,
s aki vár, hogy elmúljon végre a sötétség már?
Az angyalok lenéznek ránk,
és látják az összes hibánk.
Mi tudjuk, de nem változunk,
az Istennek sem hisszük el azt, hogy bajban vagyunk
már régen.
A tévéből fölzeng a Szózat.
Ezüstre festi a Holdat.
Talán majd szebb lesz a holnap.
Az a kár,
az a kár, hogy oly nehéz elhinni már...
Az angyalok vigyáznak ránk,
és varrják már csillag-ruhánk,
mert tudják, hogy porból vagyunk,
s a legkisebb széltől is elszállhatunk,
mint egy könnyű álom.
Hát oltsd el az olvasólámpát.
A fáradtság benyújtja a számlát,
s te alszod az adósok álmát,
s valahol,
odakinn, a hajnal közeleg
törött szárnyain.