A „b”-osztály itt a fényképen egyenesen énrám néz,
és megszépíti a távolság mindazt, ami akkor rég
megtörtént.
Az első sorban a copfos lány, fura, milyen arcot vág,
és hátul két fiú rendetlen. Nem is kellett hozzá túl nagy
bátorság.
Itt van hát ez a „b”-osztály,
ez a kedves huszonöt rém,
köztük ott vagy a sor szélén,
s akire mosolyogsz, az vagyok én.
És minden szombaton délután valahol egy jó buli várt.
Emlékszem, milyen nagy hír volt, ha valaki közben már
mással járt.
Ez volt hát az a „b”-osztály,
ami rólunk szólt igazán.
Együtt volt az a pár ember,
és ez már sose lesz így ezután.
Úgy történt, ahogy megtörtént,
és van, ami még most is fáj,
de a boldogságot a fényképen valaha csak úgy hívták:
„b”-osztály.