Csodás kaland az életünk, génkezelt paprikát eszünk.
E-mailezünk és skype-olunk, a netről letölthető, hogy kik vagyunk.
Az űrhajónk a Holdba ért,
csak fáj a szívem a jegesmedvékért.
A csillagos ég kezünkbe fért,
csak fáj a szívem az elefántokért.
Száguldozunk, trendik vagyunk, bifidus esensist iszunk.
SMS-t küld a jóbarát, a fényes, szép jövő jelenné vált.
A sok tudós már mindent ért,
csak fáj a szívem az óriáscetekért.
Az emberi ész a csúcsra ért,
csak fáj a szívem a tigrisekért.
Összeköt a kis”e”, tartósít a nagy „E”
az Isten, vagy a képmása igaza igaz-e?
Tartósít a nagy”E”, összeköt a kis „e”,
valamerre haladunk, de mennyire messzire?
A tudás hatalom – könnyek a falakon,
nincs mit időzni többé a szavakon,
leomlik a barlang, rajza se végül,
nincs mit idézni, minden elévül,
A teremtés csúcsán, talpig koronában,
egyedülállóan, egyenes adásban
betonba lépünk, hogy örök legyen a nyom.
Tűzijáték, robbanás, még nagyobb kanyon.
Képünk a felhő, büszkeség az arcokon,
végignézve az égen, ezen az arcképcsarnokon
semmi jel nem mutat, mikor térünk észhez,
a jegesmedvék elkorcsolyáznak a Nagymedvéhez.
Ha válaszolsz, nem kérdezek,
bármit mondanál, hinnék neked.
Az emberi ész a csúcsra ért,
csak fáj a szívem a tigrisekért.
A sok tudós már mindent ért,
csak fáj a szívem az óriáscetekért.
A csillagos ég kezünkbe fért,
csak fáj a szívem az elefántokért.
Az űrhajónk a Holdba ért,
csak fáj a szívem a jegesmedvékért.