szétcsúszok, mint a föld
alattam, még egy kört
megtettem, ebben
a folyamatos mozgásban
te vagy az a levegő, amit szívok
és kifújok magamból
szememnek feszül a valóság,
és csak lesek a tisztánlátástól
félholtan is az élbolyban,
vonszol magával a testem
megint csak megtalálta az útját,
amit én nem is kerestem
ugyan már, mit érek el?
minek is, hogyan is tehetnék akármit,
amikor évmilliárdokon átívelő
sötétség bolyong felettem,
és
nem tudom, mi az, ami megtörténik,
és mi az, ami nem
minden, ami elindul, az is elhajlik
én úgy képzelem
hogy ez a galaxis is csak egy élőlény
és amiben
paraziták vagyunk ezen a nagy sejten
hiszek a fenntartható állapotban
folyamatos adagolás mellett
egy bizonyos szint alá a lét
soha le nem süllyed
lehámlanak a funkciók
elvesznek a körítések
nappalok és éjjelek
möbiusában
végtelen élet