Bolond, ki földre rogyván
fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként
mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul,
mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok,
maradni úgyse mer,
nem mer, nem mer
s ha kérdezed, miért nem?
még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony
s egy bölcsebb, szép halál.
Pedig bolond a jámbor,
mert ott az otthonok
fölött régóta már csak
a perzselt szél forog,
hanyattfeküdt a házfal,
eltört a szilvafa,
és félelemtől bolyhos
a honi éjszaka.
éjszaka, éjszaka, éjszaka

Ó, hogyha hinni tudnám:
nemcsak szivemben hordom
mindazt, mit érdemes még,
s van visszatérni otthon;
ha volna még! s mint egykor
a régi hűs verandán
a béke méhe zöngne,
míg hűl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napozna
az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök
ringnának meztelen,
és Fanni várna szőkén
a rőt sövény előtt,
s árnyékot írna lassan
a lassú délelőtt,

és Fanni várna szőkén
a rőt sövény előtt,
s árnyékot írna lassan
a lassú délelőtt, –
de hisz lehet talán még!
a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom,
kiálts rám! s fölkelek!

hisz lehet talán még!
a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom,
kiálts rám! s fölkelek!
Ne menj tovább, barátom,
kiálts rám! s fölkelek!
kiálts rám! s fölkelek!