Vége, ez a vége – minek mondjam még tovább?
Ami jól indult, fejtetőre állt.
Hepiend nélkül csend épül köztünk ma már.
Tudod, úgy volt, hogy kell egy kis magány.
Féltem, hogy a tűz elemészt,
(és) magam adnám így fel, nekem kellett egy jel, mi hozzám is talált.
Nem kell, hogy úgy várd, mint én,
érj hozzám úgy, mint rég,
a bőrömmé válj, s ha szétválni fáj,
Adj még egy új esélyt!
Jó volna, ha újból Veled kezdődne a nyár,
Ha a hangodtól elmúlna, mi fáj,
Nekem Nélküled megáll e szédült világ.
Talán mindegy is, hol hibáztuk el,
Ez a két fél nem egész, ha Te mész,
És egy páratlan szám még a kettő is tán, amíg érezni félsz.
Nem kell, hogy úgy várd, mint én,
(csak) érj hozzám úgy, mint rég,
a bőrömmé válj, s ha szétválni fáj,
Adj még egy új esélyt!
A múlt, ugye elmúlt, innen együtt visz az út,
Gyere élj és ne félj, ha a hit bennünk mély, mindig lesz új esély.
Nem kell, hogy úgy várd, mint én,
(csak) érj hozzám úgy, mint rég,
a bőrömmé válj, s ha szétválni fáj,
Adj még egy új, biztató, egyetlen, végső esélyt.
Nem számít más, ha lesz folytatás.