Minden Kezdődik Újra
Serrano
Hajnalban a lépcsőházból lestük a furgont éhesen
amint kipakolták a zsömlét, elkapkodtuk éberen
bringákat loptunk, egy hotelszobába beszöktünk
terveket szőttünk, vagy valahova betörtünk.
Folyton be voltunk tépve, az iskola mellé jártunk
észrevétlen magunk körül minden utat elzártunk.
Deviánsan viselkedtem, elmebetegként éltem
az egyik reggel a rendőrök a tanterembe jöttek értem.
Kerestek otthon is, de már a környéken sem voltam
fogtak rám fegyvert és kést, de egy szót sem szóltam
soha a csótányoknak, ahogy anyám meg öcsém tette
az őrsön a két köcsög a vérét feljelentette.
Kiraboltak párszor, még többször megpróbáltak
az anyám inkább a faszát szopta egy csótánynak!
mint sem hogy a gyerekeivel törődött volna
de leszarom... a nyavalygástól nem fordul jobbra semmi
[Refrén]
Látom ahogy mozog szád, de nem hallak már
megfagyott a lelkem, bennem végleg elmúlt a nyár.
Értéktelen a szó ha süketnémák, vakok vagyunk
hiába a segélykiáltás, egymásra úgyis szarunk!
[Verze 2.]
Könnyes szemmel néztem a város zajlását a magasból
bár a társadalom nagyja szét van csúszva az anyagtól
a része akartam lenni de kint laktam a dzsumbujba
8 általánossal, lecsövesedve, lepusztulva.
A reményt a könnyeimbe fojtottam némán a magányban
meg akartam húzni magam egy elhagyott lakásban.
De nem tudtam aludni, éjjeleken át merengtem
betörések, lopások, már túl messzire mentem.
A fogdázás, a járkálás a családsegítőbe a jardra
a pszichiáter kinek én voltam a szakmája kudarca.
Sokszor leütöttek, volt hogy késsel mentem mert féltem
vérben ázott a ház, az egyik tag lógott az erkélyen.
Nem akarok már egy idilli képet bemesélni
idő még a gyomrom a történteket megemészti
mert van mit szégyelnem, undorítóvá tett az utca
de hiába menekülök - minden kezdődik újra.
[Refrén]
[Verze 3.]
Az élet sosem volt felhőtlen, de akkor éjjel az esőben
ott álltam, a testvérem láttam a mentőben megtörten
tudtam, végleg magamra maradtam ebben a fertőben
egy árnyként az éjszakában a rendelőből eljöttem.
Keserű az élet hiába a gyötrelem a bánat
nekik csak plusz egy kölyök akit felkötve találtak.
Nem keresik az okát, a némaság mögé rejtik el
hogy az utcagyereket kilátástalanság temeti el.
Minden kezdődik újra, sosem ér véget a gyötrelem
hasztalan minden szó, az életem csak egy köpedelem.
Elviselhetetlené vállt már a beszéd, a lélegzés,
az éhezés, a kérlelés, az élet és a létezés!
Zavart vagyok, nem tudom mit beszélek, mit teszek
de tudom, ha nem cselekszem az utcán újra kint leszek!
Nem akarok fagyoskodni, hólyagos lábakkal járni
közben az ablakokon túl boldog családokat látni
[Refrén]
amint kipakolták a zsömlét, elkapkodtuk éberen
bringákat loptunk, egy hotelszobába beszöktünk
terveket szőttünk, vagy valahova betörtünk.
Folyton be voltunk tépve, az iskola mellé jártunk
észrevétlen magunk körül minden utat elzártunk.
Deviánsan viselkedtem, elmebetegként éltem
az egyik reggel a rendőrök a tanterembe jöttek értem.
Kerestek otthon is, de már a környéken sem voltam
fogtak rám fegyvert és kést, de egy szót sem szóltam
soha a csótányoknak, ahogy anyám meg öcsém tette
az őrsön a két köcsög a vérét feljelentette.
Kiraboltak párszor, még többször megpróbáltak
az anyám inkább a faszát szopta egy csótánynak!
mint sem hogy a gyerekeivel törődött volna
de leszarom... a nyavalygástól nem fordul jobbra semmi
[Refrén]
Látom ahogy mozog szád, de nem hallak már
megfagyott a lelkem, bennem végleg elmúlt a nyár.
Értéktelen a szó ha süketnémák, vakok vagyunk
hiába a segélykiáltás, egymásra úgyis szarunk!
[Verze 2.]
Könnyes szemmel néztem a város zajlását a magasból
bár a társadalom nagyja szét van csúszva az anyagtól
a része akartam lenni de kint laktam a dzsumbujba
8 általánossal, lecsövesedve, lepusztulva.
A reményt a könnyeimbe fojtottam némán a magányban
meg akartam húzni magam egy elhagyott lakásban.
De nem tudtam aludni, éjjeleken át merengtem
betörések, lopások, már túl messzire mentem.
A fogdázás, a járkálás a családsegítőbe a jardra
a pszichiáter kinek én voltam a szakmája kudarca.
Sokszor leütöttek, volt hogy késsel mentem mert féltem
vérben ázott a ház, az egyik tag lógott az erkélyen.
Nem akarok már egy idilli képet bemesélni
idő még a gyomrom a történteket megemészti
mert van mit szégyelnem, undorítóvá tett az utca
de hiába menekülök - minden kezdődik újra.
[Refrén]
[Verze 3.]
Az élet sosem volt felhőtlen, de akkor éjjel az esőben
ott álltam, a testvérem láttam a mentőben megtörten
tudtam, végleg magamra maradtam ebben a fertőben
egy árnyként az éjszakában a rendelőből eljöttem.
Keserű az élet hiába a gyötrelem a bánat
nekik csak plusz egy kölyök akit felkötve találtak.
Nem keresik az okát, a némaság mögé rejtik el
hogy az utcagyereket kilátástalanság temeti el.
Minden kezdődik újra, sosem ér véget a gyötrelem
hasztalan minden szó, az életem csak egy köpedelem.
Elviselhetetlené vállt már a beszéd, a lélegzés,
az éhezés, a kérlelés, az élet és a létezés!
Zavart vagyok, nem tudom mit beszélek, mit teszek
de tudom, ha nem cselekszem az utcán újra kint leszek!
Nem akarok fagyoskodni, hólyagos lábakkal járni
közben az ablakokon túl boldog családokat látni
[Refrén]
kapcsolódó videók
