A szÃnházi macska az ajtónál ül,
ma csak úgy hÃvják "Tus" itt a házon belül.
Neve más volt "MijáTus", ez nem praktikus,
kicsit hosszú és fárasztó, kurtább a "Tus".
A bundája löttyedt, csak a csont tartja még,
Mancsa reszket, mert Parkinson kór gyötri rég.
Hajdan Ô volt a bálvány, a kandúri hős,
ma egy patkány sem űz el a vén reszketős.
Ködös emlék ma már az a szép hősi múlt,
hogy a szÃnpadon kit csókolt, kikhez simult.
De ha klubjukba meghÃvják jó cimborák,
melybe kocsmából jut be a söntésen át,
csak kÃnáld és koccints, már várnod sem kell,
hogy száz tarka emléket élesszen fel.
Mikor Ô volt a sztár, neki tapsolt a nép,
és a fényképét százával kapkodták szét.
Csupa pótszékes ház, csupa kasszasiker,
néha pár csokor pockot is dobáltak fel.
De a legszentebb emlék, mit szÃvében hord,
a "Vasmacska fantomja" cÃmszerep volt.
"Hogy ma ez megy, vagy az megy, sose kérdeztem meg,
hiszen fejben volt Énnálam hetven szerep.
Hogy félgőzzel játszottam, nem érhet vád,
Nálam nem vett a közönség zsákba macskát!
Hogyha rossz volt a darab, zavar abból sem lett,
mert az Én gondos játékom mentette meg.
Elvem az volt, hogy ésszel, de szÃvvel is játssz,
ne csak hátaddal domborÃts, mint egy pojác!
Mikor haldoklott Mimi és a földre zuhant,
ingott farkincám, mint kint a lélekharang.
És ha pantomim kellett, Nekem az sem volt gond,
mindegy show, dráma, bretri vagy cirkusz porond.
De a csúcs volt, mely fémjelez egy egész kort,
a "Vasmacska fantomja" cÃmszerep volt !"
És ha kaphat még egy vagy két jóféle gint,
tucat művészi élménnyel traktál megint.
Mikor Shakespeare-be ugrott be kéményen át,
hogy, mint Othelo kormosra vesse magát.
"De ma Én mondom rosszak a szÃni iskolák,
visszasÃrhatnánk Viktória aranykorát!
Ma nem kell a legendás, régi rutin,
mert ki szÃnre lép nem tudni, bent van vagy kint."
Nagyot ásÃt és mancsával egyet legyint...
"Persze más ma a szÃnház és modernebb mind.
Ez rendben is volna, csak az itt a vész,
ehhez nem kell a legendás, régi szÃnész!
Oly mágus, ki elvakÃt...
Mint mikor Én!
A "Vasmacska fantomja", Én!
Mikor Én..."