A dédapám, mint nagy kalandját, úgy mesélte még
Hogy egykor ő is vonatra szállt, mert várta a messzeség
És felidézte százszor is minden részletét
És elsorolta, hány fogásból állott az ebéd

Ilyen volt rég, ó, milyen szép, az étkezőkocsi
Ilyen volt rég, ó, milyen szép, az étkezőkocsi

Frakkos főúr mutatta meg fenntartott helyét
Az asztalon csupa porcelán és vörös plüss a szék
Az étlapon a díszes betűk büszkén hirdették:
Ez itt egy első osztályú fuvarozási cég

Ilyen volt rég, ó, milyen szép, az étkezőkocsi
Ilyen volt rég, ó, milyen szép, az étkezőkocsi

És Szabolcs felé a vonaton kerülget az éhség
Eszembe jut a dédapám, és szívembe mar a kétség
S hiába keresem, nem lelem a régmúlt illatát
S az étkezőkocsit

Behunyt szemmel látom, ahogy az étkezés után
Szivarra gyújt a dédapám az álmok vonatán
S a főúr széles mosolya arról biztosít
Hogy a borravaló a jegy árában bennfoglaltatik

Ilyen volt rég, ó, milyen szép, az étkezőkocsi
Ilyen volt rég, ó, milyen szép, az étkezőkocsi

És látom, ahogy a dédapám szivarja lassan ég
Míg megnyugtatóan zakatol a sínen a sok kerék
S a szemben ülő ifjú hölggyel társalgásba kezd
Ki elpirul, s nem sejti még, hogy a dédanyám ő lesz

Ilyen volt rég, ó, milyen szép, az étkezőkocsi
Ilyen volt rég, ó, milyen szép, az étkezőkocsi

És Szabolcs felé a vonaton kerülget az éhség
Eszembe jut a dédapám, és szívembe mar a kétség
S hiába keresem, nem lelem a régmúlt illatát
S az étkezőkocsit

És korgó gyomorral azt hiszem, csupán csak képzelem
A kislány, aki szemben ül, egy zacskót nyújt nekem
És pirulva bár, de szép szavakkal azt is közli még
Hogy szívesen osztja meg velem a sonkás szendvicsét

Ó, milyen szép, olyan mint rég, az étkezőkocsi
Ó, milyen szép, mi lesz itt még?