A színpadról lenézve olyan távoli minden,
Ülök egy zongoránál és játszom neked egy dalt.
Színes lámpák fénye elvakít engem,
De én csak zongorázom és játszom neked egy dal.
Amilyen a fény az utcán,
Amilyen a félhomály,
Amilyen itt bárki köztünk,
Én sem leszek más.
A szóból hangok lesznek,
Dallamok a mondatokból,
De minden dalban én vagyok.
A szóból hangok lesznek,
Dallamok a mondatokból,
De minden dalban én vagyok.
Mindig én vagyok!
Te is bolond szívem vagy, te is álmokat kergetsz,
De talán írsz majd hozzám a mosolyodból egy dalt.
Sokan máshogy látnak, most még elhisznek mindent,
De egyszer majd ők is hallják a mosolyod mögött a dalt.
Amilyen a fény az utcán,
Amilyen a félhomály,
Amilyen itt bárki köztünk,
Én sem leszek más.
A szóból hangok lesznek,
Dallamok a mondatokból,
De minden dalban én vagyok.
A szóból hangok lesznek,
Dallamok a mondatokból,
De minden dalban én vagyok.
Mindig én vagyok!