A város magányos megint,
Álarcot húz és rám legyint,
Kinyitja ezer szemét az ég,
Visszatért a régi békesség,
Suttogva hull a falevél,
Szárnyat bont, s némán földet ér,
Lebegek felhõk felett,
És csukott szemmel is hozzád vezet a szél,
Csak te vagy egyedül, aki szeretett eleget,
Küldj jeleket, ha messzi tájakon is jársz,
Nem szabadulsz, csak átalakulsz,
De nem vagy egyedül, csak szabadon, új utakon,
Néha monoton, de mégis oly gyönyörû szép,
Ahogy zakatol, beléd karol.
Fekete, s fehér a ragyogás,
Ébren tart a halk dalolás,
Megyek az árnyékom elé,
Egyedül, éjszaka hazafelé,
Félre égett cigarettafüst,
Száll az égbe és csillagoktól ezüst,
Hajnali fény csillagokat uz,
Kialszik a féltve õrzött tûz,
Csak te vagy egyedül, aki szeretett eleget,
Küldj jeleket, ha messzi tájakon is jársz,
Nem szabadulsz, csak átalakulsz,
De nem vagy egyedül, csak szabadon, új utakon,
Néha monoton, de mégis oly gyönyörû szép,
Ahogy zakatol, beléd karol.