Nézem a tájat, már nem kietlen,
Sokan vagyunk, de van még hely bőven,
Több hiányzó lélek gondolatot szül bennem!
Elmondanám, ha megértenék
Az egyetlen erÅ‘ Ãgéretét,
De nem szól szám, az ember bennem él!
Hol van a hited, mi erőt adott,
Saját magadtól miért taszÃtod,
Kérj még, s ha kicsordul adhatod!
Terveidben már előbbre jársz,
A tükörben két szárnyat látsz,
A homályból mégis a fényre vágysz!
Kérlek, Lélek maradj velem,
Tüzed tisztÃtsa földi szÃvem,
Az utolsó dobbanás tiéd legyen!
Túl sok vagyok, de nem kéne már,
Erősödik belülről a vágy,
Már lelkemben él, mit két szem nem lát!
Nézd, az első napsugár,
Hiába minden, mi útjába áll.
Ahogy elér a fénysugár,
Életre kel, mi meghalt már.