Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes lavoda,
zizegő szép zabkéve hajadról
nem álmodom többé már soha.
Arcod haván bogyók bíbor vére,
szép voltál, te kedves! Illanó!
Szelíd, mint az alkony puha fénye,
fehéren sugárzó, mint a hó.
Szemed magvai kihulltak régen,
s neved, a törékeny messze szállt!
Gyűrött sálad őrzi már csak híven
fehér kezed hársmézillatát.
Amikor a háztetőn a hajnal
macskamódra, lustán lépeget,
emlegetnek tűnődő szavakkal
vízimanók, dúdoló szelek.
Kéklő esték azt suttogják rólad,
álom voltál, elhaló zene!
De tudom, ki formálta vállad,
fénylő titkoknak volt mestere...