Vége van a nyárnak, hűvös szelek járnak.
Nagy bánata van a cinege madárnak.
Szeretne elmenni, ő is útra kelni,
de cipőt az árva sehol se tud venni.
Kapkod fűhöz-fához, szalad a vargához,
Fűzfahegyen lakó Varjú Varga Pálhoz.
Azt mondja a varga: Nem ér ő rá arra.
mert most a csizmát nagyuraknak varja.
Darunak, gólyának, bölömbikának.
Nem ám ilyen akárki fiának.
Ebből a napból is eltelt az a 23 év, amit másra szántam és téged is,
ha komolyan vennéd,
ha-ha halálra szántan vagyok veled
beszéljünk csak róla
azt akarom, hogy az ágyamon valami komoly dolog legyen
mielőtt elmész, vagy elszállsz velem vagy ellenem
micsoda áron
valami álom az Alföld közepén, a határon magamat adjam el vagy valaki mást?!
Ne kérdezd így, hogy én mit tennék,
ugyanazt tennéd, ha nem lennék. Maradok inkább így,
ahogy látod, megfogom a kezed, mikor elrántod:
mért ilyen? Mért olyan nehéz elhinni,
amit beszélek?! A szájak összeérnek, és fájnak, fájnak...
Uramisten! Mibe keveredtél velünk?
(Már megint nem vigyáztál ránk.)
A ruhánk szakad le rólunk, és nem a szégyenünk.
Megráz a Vágy, magyaráz az Élet,
a Maradandóság Városában a maradékomból élek!
Csak egyet mozdult minden, minden irányban, kellek-e
minden elmozdulásban? Kellek - e valahol, ha valamit érek,
itt kéne lennem és semmit sem érzek.
Uramisten, mibe keveredtél velünk? Hol az életunk?
Megráz a Vágy, magyaráz az Élet,
a Maradandóság Városában a maradékomból élek!!