Az alkony visszavezet,
s az árnyék előz, az árnyék követ,
s a hátsó kocsiban várlak, a párafüggöny rejt,
s az éjszaka ottfelejt.
És nem vagy a villamoson,
s csak kattog az elhagyott házban a telefon,
s útjaim feketén várják a vízöntő havát,
a múltamon az visz át.
Kék hó, befedi a forró sebeket,
kék hó, beborítja lassan a szíveket
kék hó, nem olvad el már sohsem;
ilyen az örök szerelem.
Hol van az a tél,
ahova egy elmúlt hangon hívsz?
Hol van az a szó?
Valamit a kéklő hóba írsz.
S egy hadsereg áttapos rajta,
s csak gyűrik a kerekek,
csak mossa a szürke eső,
de a kék hó úgysem olvad el,
a kék hó örökre magához ölel.
Hol van az a tél?
Színeit a szürkék elhordták.
Hol van az a tél?
Menekül a szétdúlt erdőn át.
Hol van az a tél,
ahol az a kék hó megvan még?
Kék hó...
A viharaink régen széttépték.
Hol van az a tél?
A szemeidbe kéklő könnyet fújt.
Hol van az a tél?
Valahol a dermedt földbe bújt.
Kék hó...