Kisváros, ez a tragédiám,
Szürke, egyhangú melódiám,
Egy ócska grimasz az arcomba bámul,
Egyedül vagyok, elöl és hátul
Üres villamos, néptelen utca, hol
Kedvesem várom
Lódenkabátomba
Csomagolt
Virágot szorongatok,
Ilyenkor rendszerint egy régi
Dalt susogok.
Csak a kényelem, csak a nyugalom,
A keményített ingek erdeje.
Nem adom, ígérem, nem adom meg
Magam, csak ha megéri.
Utazom, mindig ugyanott,
Szürke házak, szürke városok.
Lekopott, már rég lekopott
Az emberek arcáról a szín!