Ha tél van, s a házak fölött messzire látni el,
az égre nézve szemem már csak hideg tért ölel.
Az ismert úton halad lelkem minden éjszakán,
Hol senki se tudja, merre jár még holnapután.

Néha köd volt - vagy szememen csak fátyol ült talán.
Sokszor hideg volt - vagy csak üldözött a néma magány.
Régen volt s én nem emlékszem semmire ma már,
Pedig hosszú volt, míg rájöttem, az időért is kár.

Én régóta hallgatom a pályaudvar zaját,
és néha most is érzem a mozdony illatát.
Tudod, más időkre vártam, tudod, rossz cipőben jártam,
öt-hat év úgy elment, nem is láttam.

Két év, és annyi minden történhetne még.
Vagy fél perc, visszafelé, s én tudom, mi lenne szép.
A kert alatt a vonat most is mosolyogva járna,
s én nem töltenék az életből egy percet sem hiába!

Én régóta hallgatom a pályaudvar zaját,
és nem értem, hogy hol van az a régi-régi láz.
Tudod, visszafordulnék, tudod, újra indulnék,
de az évek úgyis mennek és én most kevesebb lennék.

Én régóta hallgatom a pályaudvar zaját,
és nem értem, hogy hol van az a régi-régi láz.
Tudod, visszafordulnék, tudod, újra indulnék,
de az évek úgyis mennek és én most kevesebb lennék.

Volt - vagy nem is volt,
egy vágány, mely ma már holt.
A mozdony zaját hallom most is minden éjszakán,
hol senki sem tudja merre jár majd holnapután.

Én régóta hallgatom a pályaudvar zaját,
és nem értem, hogy hol van az a régi-régi láz.
Tudod, visszafordulnék, tudod, újra indulnék,
de az évek úgyis mennek és én most kevesebb lennék.