Élt egykor egy hős lovag Braxiusnak hívták.
Kalandjait krónikások, oly sokszor megírták.
Dalnokok és bárdok Róla énekeltek,
Udvarnépek, szolgák is csak suttogva beszéltek.

Akár egy medvének, oly erős volt a karja,
Benne hű társát, pallosát forgatja.
Remegett a büszke föld, amerre csak ő járt,
Ő nehéz vértjében élő még nem tett kárt.

Ám egykor, mikor Braxius a Holt Erdőbe tévedt,
Árnysereg támadt rá, melyben nem volt élet.
Hiába forgatta az híres, nagy pallosát,
Nem bírt vélük, s úgy tűnt, hogy elveszté a csatát.

Braxius már megannyi súlyos sebből vérzett,
Mikor az Nagy Isteneknek szeme reá tévedt.
Látták a nagy küzdőt, mily erővel vív harcot,
Tiszta szívvel s bátran, edzett lelkű Bajnok.

Nagy Istenek áldása ragyogott fel kardján,
Minden vérpatakzó seb zárult testén s karján.
Kékes fényben izzott a hős-bús lovag vértje,
Ölte az szörny-árnyakat, ahol is csak érte.

Mire az Arany-Nap feljőve az égre,
Mind az gonosz Árnyakat felhányta kardélre.
Hálás imát mormolva most esett csak térdre
Hangosan széllel szálla az Istenek kedvére.

Így történt, hogy Braxius a Holt Erdőbe tévedt,
Sok sebétől, majdnem teljesen kivérzett.
De az Nagy Istenek már őt is pártfogolják,
Mindent látó szemmel kísérik vándorútját.

Régóta járja már e Bús Lovag a vidéket,
Sok csatát megvívott láta gonoszt s szépet.
Asszonynépek éjjel csak álmodhatnak véle,
Mind szívesen beköltözne lovagunk szívébe

Ám az Nagy Istenek áldása átok is egyben,
Mert nem részesülhet Braxius az női kegyekben.
Harmatos kebel láttán arca máris veres,
Így asszony helyett inkább kalandokat keres.