Dobban a hajnal megérkezett
kimondott szavakra ékezet
mint nyakra kötél feszül
a test ébred a lélek csendesül
a külvárosi ég alatt
Minden év egy pillanat
amíg az ember napról-napra él
mindentõl és semmitõl se fél
Örömtelen mosoly a kifakult arcokon
a nyomor minden este bekopog az ablakon
a kimondott szavak a semmibe szállnak
az álmok illúzióvá válnak
vannak akik már semmire se várnak
az álom végetért
minden nap egy harc az életért
itt az ember mit tehet
megpróbál élni ahogy lehet
mit hoz a holnap kit érdekel
a csend szenvedésrõl énekel
összemosva múltat és jelent
a jövõ itt csak pár órát jelent
de ha átnéznél a kényelem falán
lehet, hogy te is látnád talán
hogy a szürke betonházak között
emberek élnek a falak mögött
de amíg a nyomornegyedek állnak
a városban szellemekként járnak
akik már semmire se várnak