Te vagy a kéz, mit nyújt a sors,
amikor elpártol a szerencsém.
Te vagy az én vigaszom,
s ha kell, oltalom.
Te vagy a hang, mi átsegít,
amikor elszédít egy magas híd.
S tudom hogy átérek én,
ha ott vagy a végén.
Forgunk a sors kerekén,
(de) nincs baj, míg van "te meg én".
Míg vársz rám zord napokon, csak a fény, mi elér.
Te vagy az ész, ki ért ha kell,
amikor más már nem.
S ha szeretném, hogy valami másképp legyen,
te lépsz velem.
Te vagy a kar, mi átölel,
egy szomorú nap végén.
S ha hozzám érsz múlik a fájó sötét,
s minden keserű emlék.