Muzsikás-koncert lesz november 11-én a Pesti Vigadóban
tovább
Elfecsérelt évek
Kacsafarhát
Ne egy légy a sokból, tiszteljenek téged!
Mert ha meghasonulsz önmagaddal: nincs mese, véged!
Elfecsérelt évek, kimondatlan szavak
és normális ember is olyat tesz, amit nem szabad,
mert visszagondol mi akart és mi lett belőle:
a központi hivatal degenerált adóellenőre.
Hová tűntek a fiatalkori álmok és vágyak,
amire minden jóérzésű ember boldogan vágyhat?
Nehéz gyerekkora volt, sajna előfordul ilyen.
Nem tudta teljes családba élni, ünnepelni milyen?
Nem volt vigasz, csak hogy jobb lesz majd a jövő.
Így lett álmodozó, vágyálmokat szövő.
Hős akart lenni, akit tisztel a nép,
aki évei teljében felkiálthat: az életem szép!
Álmaiban mindenki csak őt imádta,
minden ember kórusban a nevét skandálta.
Kamaszkori ábrándjai ma már holtan hevernek.
Megrohanják az emlékek és gondolatot kevernek:
mire pazarolta az éveket és az életet?
Bármi is volt, csak egy lett a sok közül,
unottan látja a világot a fásultság maszkja mögül.
Várta, hogy majd jobb lesz, de nem, nem sőt!
Hiszen nem volt lány, aki szerette volna őt.
Lett, lett volna alkalom, de nő nélkül maradt.
Nagyon elcs***te, az idő meg csak haladt.
Rájött az igazságra: minek a jóra várni?
A pillanatban kell az örömet megtalálni!
És mivel nem szerette nő, ezért érzéktelenné vált:
iszonyú pedánsan betartott minden szabályt.
Önsajnálat, bánkódás tölti ki mindennapjait,
klotyópapírként használja oklevelei lapjait.
Monotonná vált számára a munka, az élet,
sok ember ezért ér önkezétől véget,
mert nem tudja elviselni, hogy még mindig azt bántja az ég,
aki a sorscsapások alatt úgyis meghajtaná fejét!
Elmélkedik, bánkódik és behunyja a szemét:
a világ változott, vagy én lettem szemét?
Itt a dilemma, talán megölje magát.
Nem tudja elviselni az unott élet szagát.
Nem tudja felidézni a gyerekkori ábrándképet.
Egy kívánsága van csak: érjen végre véget!
Visszaszámlálás: a lélek elhagyja a testet.
Leperegnek emlékek, miket a robbant agy festett.
Furcsa mód nem érez rosszat, csak nyugodt meleget,
felragyogó arcokat, miket megszépít a szeretet.
Apró kora emlékei, mikor együtt volt a család.
Hallja a szelíd szülők megnyugtató szavát.
Közös élmények, egy vidámparki fénykép.
Nem tud haragudni, mindent elfogad tényként.
Látja vitáit apjával, mikor összeveszett vele,
nem maradt ideje kibékülni: ebbe nem nyugodott bele.
Látja barátait, akik a pénz rabjai lettek,
pedig, hogy ellenezték mikor rappet vettek.
Mit lát most értékként? B***ottul nem a pénzt!
Többre értékel egy munkahelyi beszélgetést.
Hamvasztás, égés, mindig repülni szeretett volna,
kérjük hagyja el a testét, már nincsen semmi dolga!
Mert ha meghasonulsz önmagaddal: nincs mese, véged!
Elfecsérelt évek, kimondatlan szavak
és normális ember is olyat tesz, amit nem szabad,
mert visszagondol mi akart és mi lett belőle:
a központi hivatal degenerált adóellenőre.
Hová tűntek a fiatalkori álmok és vágyak,
amire minden jóérzésű ember boldogan vágyhat?
Nehéz gyerekkora volt, sajna előfordul ilyen.
Nem tudta teljes családba élni, ünnepelni milyen?
Nem volt vigasz, csak hogy jobb lesz majd a jövő.
Így lett álmodozó, vágyálmokat szövő.
Hős akart lenni, akit tisztel a nép,
aki évei teljében felkiálthat: az életem szép!
Álmaiban mindenki csak őt imádta,
minden ember kórusban a nevét skandálta.
Kamaszkori ábrándjai ma már holtan hevernek.
Megrohanják az emlékek és gondolatot kevernek:
mire pazarolta az éveket és az életet?
Bármi is volt, csak egy lett a sok közül,
unottan látja a világot a fásultság maszkja mögül.
Várta, hogy majd jobb lesz, de nem, nem sőt!
Hiszen nem volt lány, aki szerette volna őt.
Lett, lett volna alkalom, de nő nélkül maradt.
Nagyon elcs***te, az idő meg csak haladt.
Rájött az igazságra: minek a jóra várni?
A pillanatban kell az örömet megtalálni!
És mivel nem szerette nő, ezért érzéktelenné vált:
iszonyú pedánsan betartott minden szabályt.
Önsajnálat, bánkódás tölti ki mindennapjait,
klotyópapírként használja oklevelei lapjait.
Monotonná vált számára a munka, az élet,
sok ember ezért ér önkezétől véget,
mert nem tudja elviselni, hogy még mindig azt bántja az ég,
aki a sorscsapások alatt úgyis meghajtaná fejét!
Elmélkedik, bánkódik és behunyja a szemét:
a világ változott, vagy én lettem szemét?
Itt a dilemma, talán megölje magát.
Nem tudja elviselni az unott élet szagát.
Nem tudja felidézni a gyerekkori ábrándképet.
Egy kívánsága van csak: érjen végre véget!
Visszaszámlálás: a lélek elhagyja a testet.
Leperegnek emlékek, miket a robbant agy festett.
Furcsa mód nem érez rosszat, csak nyugodt meleget,
felragyogó arcokat, miket megszépít a szeretet.
Apró kora emlékei, mikor együtt volt a család.
Hallja a szelíd szülők megnyugtató szavát.
Közös élmények, egy vidámparki fénykép.
Nem tud haragudni, mindent elfogad tényként.
Látja vitáit apjával, mikor összeveszett vele,
nem maradt ideje kibékülni: ebbe nem nyugodott bele.
Látja barátait, akik a pénz rabjai lettek,
pedig, hogy ellenezték mikor rappet vettek.
Mit lát most értékként? B***ottul nem a pénzt!
Többre értékel egy munkahelyi beszélgetést.
Hamvasztás, égés, mindig repülni szeretett volna,
kérjük hagyja el a testét, már nincsen semmi dolga!
kapcsolódó videók
keressük!
