Emlékszem nem volt enyém ez
sem még, csak a szenvedély, s
az álomparton rám röhögött a
Nap. Mikor a zuhatag a földre
ér, s csillogón szórja szét
a vágy cseppjeit a nyár.
Dübörgő doboknak a rabja volt
az éjszaka, melyen hullámait
törte szét az ár, a lampionok
világító balzsama és dallama;
az izzadt magány valakire vár.
Nyárízű reggel többé fel nem kel
s nem énekel; kacsintva, mosolyogva
átölel az ég. Elég, ha elkergetem
jómagam, s nem talál, nem ölthet
testet így a méla, nagy magány.