„Végre letünt a lidérc – a béke megszületett,
vígan zsibog a világ – ó boldog csodületek!
Vegyülj belé, éledj fel, élo halott;
Hallga, hallga, dalolnak – van-e örömdalod?
Öröm, öröm, öröm… igaz: körös-körül
Amerre fordulok, minden örül, derül
Még a nap is táncol a felhotlen égen
Bizony levetném én is nehézségem.”
Levetném, ha tudnám: meg is teszem egy nap,
De még minden tagom bénítja a tegnap,
De még minden ízem ernyedt, imett, bágyadt,
Hogyan táncolna már, aki még csak lábbad?
Elobb el kell hagynom azt, akivé lettem,
Rejtozve, bújkálva, megfélemlítetten
El kell hagynom mindent, ami védett s gátolt,
A bátorságnyûvõ elõvigyázatosságot,
A cselekvésölõ lám-lapulni jobbat,
A magamravettet, az elkoptatottat,
S pille gubójából, kivergõdni végre,
A kényszerû Énbõl az igazi Énbe.
Keringni, cikázni illetlen szárnnyal,
Halott cimborákkal, élõ cimborákkal.”