Mostoha fent a csúcs, áll az idő az örökös csendben
Ott lent csak a mély zöld volt, valami furcsa fekete folt
Egyedül vakon, bénultan állok, de mégis jó
Egyszer úgy nézz le még, ahogy szórja szét
Fényét az a bíbor ég
Úgy ragyog fent a kék, mereven bámul a hideg földre,
De mégsem olvad a jég, sokezer éve a messzeségben
Átölel mint a szél, könyörtelen világ, de mégis szép.
Egyszer úgy nézz le még, ahogy szórja szét
Fényét az a bíbor ég
Lent a városban élsz
A zajban, füstben a szemeid égnek
Álmod robbantja szét, sziréna bömböl a sötétségben
Nyugalom kéne már, nem lehet az örvény mélybe húz
Mert fojtogat lent a bűz,
ontják a szemetet a csodaszép gépek
lángban ég el a múlt. Veled a holnap egy új világban él.
Nem érdekel már, mindegy nekem csak éljük túl.
Mostoha fent a csúcs, áll az idő az örökös csendben
Ott lent csak a mély zöld volt, valami furcsa fekete folt
Egyedül vakon, bénultan állok, de mégis jó
Egyszer úgy nézz le még, ahogy szórja szét
Fényét az a bíbor ég