Csend honol a lélek harang mélyén
Eső mossa a szent völgynek mélyét
Vérpatakban tapodnak a csízmák
Nem tavasz már mi csitítja kínját szegény rab magyarnak
Őszi szelek halál szagát hozzák
Házak mélyén rideg világosság
Asztal körül gyötörtetett arcok
Néma csendbe feltörnek a hangok
Felzokog egy gyermek
sajgó sebek felszakadnak fájón
Vérző kezek dideregnek fázón
Nincs kenyér az asztalokra téve
Nincs remény az árváknak szívében
Homályban a holnap
Egyszer aztán mint villám az égből
Szétárad egy mindenható kézből
Szét az erő
És ébreszt minden árvát
Kik az átkok keresztútját járták
S szegeztettek fára
Szózat száll a messzi kék egekbe
S tűnik már a kábulat keresztje
Vezényszóra szakadnak a láncok
Setétségbe húzódnak a vádlók
Közel már a hajnal
Seregestül menetelnek büszkén
Fegyverestül rohamoznak fürgén
Ostromolnak mennyeket és pokolt
Nótáiktól hangos minden orom
S vigalomra éhes
S fohász honol nagy harangnak mélyén
Büszke nemzet még ne érje végét
Féltő gonddal kiterjessze szárnyát
Tavasz légyen mi vigyázza álmát
Szép szabad magyarnak!