Nem tudom így tavasszal
tele vagyok panasszal
elepedek a fájdalomtól.
Megtaláltam a párom
de hiába imádom
az a gonosz reám se gondol.
Dédelgetik az úri dámák,
csókókkal meg pezsgővel várják.
Én nekem nem marad más,
csakis a könnyhullajtás
egy keserű, vad sóhajtás.
Gyűlölöm magát, mert másé,
gyűlölöm magát, mert százé,
gyűlölöm magát, mert nem enyém!
Gyűlölöm magát, hullámos fekete haját,
a csókos piros ajakát gyűlölöm én!
Imádnám magát, ha egyszer észrevenne már
és elhozná a vágy, ha csak egy éjszakára bár.
De addig gyűlölöm magát, mert másé,
gyűlölöm magát, mert százé,
gyűlölöm magát, mert nem enyém!
Akárhogy is megbántott,
azért, hogyha az álmok
éjfél felé szememre szállnak,
mindig könnyes a párnám,
mintha mindig csak várnám
a vágyaim magánál járnak.
Reszket minden parányi részem,
ajakamon az ajkát érzem.
S mintha magát ölelném
a fülébe őszintén szerelmesen
ezt súgom én:
Gyűlölöm magát, mert másé,
gyűlölöm magát, mert százé,
gyűlölöm magát, mert nem enyém!
Gyűlölöm magát, hullámos fekete haját,
a csókos piros ajakát gyűlölöm én!
Imádnám magát ha egyszer észrevenne már
és elhozná a vágy, ha csak egy éjszakára bár.
De addig gyűlölöm magát, mert másé,
gyűlölöm magát, mert százé, gyűlölöm magát,
mert nem enyém!