Én átfogom a vállad
Mikor csendes ez a dal
Körbe fog és lágyan ringat el ez a kar.
Olyan régi ez a kép, olyan megfakult de szép,
Egy emlék mindent felkavar, s néha összetép.
Mikor álmodom és szárnyad lágyan betakar,
Körbe fog és lágyan ringat el, ez a dal.
A régi helyeket járom,
De már ugyanazt nem találom,
Még elrepít a képzelet aztán véget ér az álom.
Ha senki nem felel.
Jó, hogy érezlek téged bárhol,
Már nem leszek tõled távol, ha kell.
Olyan jó most veled itt ketten, a lelked mélyén lennem,
Együtt ébredünk, hogy végre tudom, mit kellene tennem.
Minden emlék, ami benned vagyok én: az Árnyék és a Fény.
Néha még bûnös, néha meg szent,
Elönt a vágy aztán a csend.
Hogy a tested, mit akar, a lelked kire vár.
Néha nem tudod te sem és ez az, ami fáj.
Néha angyal, mégis ember, legyél csak úgy, ahogy én
De nyugtot talán soha nem lelsz.
Mert az emlék, ami benned vagyok: az Árnyék és a Fény.
Benned a Föld és az Ég
Lángol a tûz és a jég.
Bennem vagy végleg, és benned vagyok én.
Ahogy az élet is csak játék, mint az Árnyék és a Fény.