Nyáron újra fesztiválhelyszínné változik a veszprémi Gyárkert
tovább
Magyari Béla
Geréb
Komlóból főzték a tegnapi Fantát,
az izomláz okozta tejsavat, gyantát,
más mérgekkel együtt mosva ki a körből,
a Geréb a tigrisből füstöt hörpöl.
A véráram felfűtve negyven fokos szörptől,
a Brémába muzsikáló lótól, vagy egy törptől
kölcsönzött mentállal, morális metállal,
innék egy teát, jázminnal, mentával!
Meccselnék a tussal, mint Parma a Barival,
a szatyorban hússal, gyógy-sörrel, parival.
Paripámmal, a csodaszép Pejkóval,
álmodok, mert lassan nem bírok a hejj-hó-val,
emlékeztet erre a kétnapos borosta,
az ajkamat egy pohár széle rúzsozta borosra,
két tojással, zsemlével, készülök torosra,
meghúzom a csuklyámon a fűzőmet szorosra.
Porosra unott, a kedvem is dohos ma,
kiszalad a számon egy rögtönzött zsolozsma,
nem jegyzi meg senki, nincsen nálam napló
- a füsttől a szám, száraz, mint a tapló -
az évek során jó pár rímet vesztett el e tabló,
az emlékezet soraira lesújtott a tagló!
A szürkeállományt sajnos nem őzi poroszló,
hullámzik az útja, olyan, mint Oroszló,
pár nap után elfedi az agyamban az orosz hó,
ha visszahallom, idegenül hangzik, mint az orosz szó.
Újraírom pár szavát, hátha összevágom
- hol a ceruzámnak végét, hol a füstszűrőt rágom -
a címre még emlékszem, ez néhány sémát rányom,
de teljesen más szám lesz ha újra összehányom:
nos, a világűr tágul, de a nemzet méla,
mi soha nem felejtünk el, Magyari Béla!
- A világűr tágul de a nemzet méla,
mi soha nem felejtünk el, Magyari Béla!
- A világűr tágul de a nemzet méla,
mi soha nem felejtünk el, Magyari Béla!
- A világűr tágul de a nemzet méla,
mi soha nem felejtünk el, Magyari Béla!
- A világűr tágul de a nemzet méla,
mi soha nem felejtünk el, Magyari Béla!
Komlóból főzték a tegnapi dzsúzom,
a sarokba vágom az átizzadt blúzom.
Vörös szemmel nézve, nem tiszták ez emlékek,
a tegnap este dolgot ad ocsúdó elmémnek!
Ez a stáció teteje, bár nem vagyok eretnek,
a testembe úgy érzem vasszegek veretnek,
vasszögek kínzatnak, igencsak kínzatok,
melegem van, mégis hideget izzadok.
Még egy cigaretta, le kellene szokni,
a földön a hamutál, a sarokban a zokni,
hajamban a csimbók, olyan, mint egy lokni,
ilyen kinézettel lassan elmehetek lopni!
Összekapom magam: - "Nem is vennék zokon!"
- megpihen a szemem, fenn a csillagokon -
A világűr tágul, de a nemzet méla,
mi soha nem felejtünk el, Magyari Béla!
Refrén
az izomláz okozta tejsavat, gyantát,
más mérgekkel együtt mosva ki a körből,
a Geréb a tigrisből füstöt hörpöl.
A véráram felfűtve negyven fokos szörptől,
a Brémába muzsikáló lótól, vagy egy törptől
kölcsönzött mentállal, morális metállal,
innék egy teát, jázminnal, mentával!
Meccselnék a tussal, mint Parma a Barival,
a szatyorban hússal, gyógy-sörrel, parival.
Paripámmal, a csodaszép Pejkóval,
álmodok, mert lassan nem bírok a hejj-hó-val,
emlékeztet erre a kétnapos borosta,
az ajkamat egy pohár széle rúzsozta borosra,
két tojással, zsemlével, készülök torosra,
meghúzom a csuklyámon a fűzőmet szorosra.
Porosra unott, a kedvem is dohos ma,
kiszalad a számon egy rögtönzött zsolozsma,
nem jegyzi meg senki, nincsen nálam napló
- a füsttől a szám, száraz, mint a tapló -
az évek során jó pár rímet vesztett el e tabló,
az emlékezet soraira lesújtott a tagló!
A szürkeállományt sajnos nem őzi poroszló,
hullámzik az útja, olyan, mint Oroszló,
pár nap után elfedi az agyamban az orosz hó,
ha visszahallom, idegenül hangzik, mint az orosz szó.
Újraírom pár szavát, hátha összevágom
- hol a ceruzámnak végét, hol a füstszűrőt rágom -
a címre még emlékszem, ez néhány sémát rányom,
de teljesen más szám lesz ha újra összehányom:
nos, a világűr tágul, de a nemzet méla,
mi soha nem felejtünk el, Magyari Béla!
- A világűr tágul de a nemzet méla,
mi soha nem felejtünk el, Magyari Béla!
- A világűr tágul de a nemzet méla,
mi soha nem felejtünk el, Magyari Béla!
- A világűr tágul de a nemzet méla,
mi soha nem felejtünk el, Magyari Béla!
- A világűr tágul de a nemzet méla,
mi soha nem felejtünk el, Magyari Béla!
Komlóból főzték a tegnapi dzsúzom,
a sarokba vágom az átizzadt blúzom.
Vörös szemmel nézve, nem tiszták ez emlékek,
a tegnap este dolgot ad ocsúdó elmémnek!
Ez a stáció teteje, bár nem vagyok eretnek,
a testembe úgy érzem vasszegek veretnek,
vasszögek kínzatnak, igencsak kínzatok,
melegem van, mégis hideget izzadok.
Még egy cigaretta, le kellene szokni,
a földön a hamutál, a sarokban a zokni,
hajamban a csimbók, olyan, mint egy lokni,
ilyen kinézettel lassan elmehetek lopni!
Összekapom magam: - "Nem is vennék zokon!"
- megpihen a szemem, fenn a csillagokon -
A világűr tágul, de a nemzet méla,
mi soha nem felejtünk el, Magyari Béla!
Refrén
kapcsolódó videók
keressük!
