Ezt most
Suhancos
Azt gondoltam eső esik,
Pedig a csak szemem könnyezik.
Az én szemem sűrű felhő,
S onnan ver engem az eső.
Az én szemem sűrű felhő,
S onnan ver engem az eső…
Gyere rózsám, béküljünk meg,
Mi egymásnak engedjünk meg.
Mindig voltak kik így jártak,
S mind megengedtek egymásnak.
Mindig voltak kik így jártak,
S mind megengedtek egymásnak…
Minden napot úgy élek, mint ha az volna az utolsó,
minden mondatot úgy írok, mintha nem maradna több szó,
ezt most neked, ezt most rólad, ezt most érted,
bár nem kérted, de életem része vagy,
mikor a szerencse magamra hagy,
a valóságra eszmélek,
az emlékek mögé nézek,
és Te kacsintasz vissza rám,
minden másodperc árván telik nélküled,
mint egy elhagyott épület,
minden sorom egy újabb gondolatot ültet,
nem értik sokan,
hogy a Feri egyik pillanatban sír,a másikban robban,
egyik percben szerelmet vall,
a másikban vadállat módra hoztam közétek a balhét, ha tapsoltatok,
akár a szajrét vittem az ágyamba,
plafonomon az élet szabályait kutatva egyetlen dologra jöttem rá: Hogy semmi sem biztos!,
a sok tanulság nem titkos, mégsem beszél róla senki,
hogy most még itt vagy,
aztán holnap meg hűlt helyed teszi üressé életem,
egyik pillanatban a fülembe súgod, hogy szeretsz,
én válaszként, hogy kellesz,
de ez mindig tovaszáll,
azt hiszem, itt nincs korhatár!,
emlékeim lehet csalfák,
de gyerekként is éreztem,
hogy két kezem az ég felé nyújtva lelkem újabb útra lép,
az albumban tucatnyi kép foltozza a sebeket,
persze idővel lepereg a fájdalom,
mint a lábnyom a Holdon,
mégis élteti a végtelent,
gyere velem, nem késhetem le a sorsom!,
az izgalmat lehet elrontom, de tudom előre a végét,
nem nagy tudomány, csak nézz szét!,
ha velem tartasz, tudnod kell,
hogy meghalok, mikor a Nap felkel,
de este újraéledek,
betonházak árnyékában lépkedek árnyként,
lelkem mindentől megvéd,
szíved mást diktál, mint az elméd,
eszed taszítana, de belsőd súgja: Kell még!
(Yo!)
(...eszed taszítana, de belsőd súgja: Kell még!... (Kell még! Kell még!...Kell még!))
Azt gondoltam eső esik,
Pedig a csak szemem könnyezik.
Az én szemem sűrű felhő,
Onnan ver engem az eső.
Az én szemem sűrű felhő,
Onnan ver engem az eső…
Gyere rózsám, béküljünk meg,
Mi egymásnak engedjünk meg.
Mindig voltak kik így jártak,
S mind megengedtek egymásnak.
Mindig voltak kik így jártak,
S mind megengedtek egymásnak…
Azt gondoltam eső esik,
Pedig a csak szemem könnyezik.
Az én szemem sűrű felhő,
Onnan ver engem az eső.
Az én szemem sűrű felhő,
Onnan ver engem az eső…
Gyere rózsám, béküljünk meg,
Mi egymásnak engedjünk meg.
Mindig voltak kik így jártak,
S mind megengedtek egymásnak.
Mindig voltak kik így jártak,
S mind megengedtek egymásnak…
Pedig a csak szemem könnyezik.
Az én szemem sűrű felhő,
S onnan ver engem az eső.
Az én szemem sűrű felhő,
S onnan ver engem az eső…
Gyere rózsám, béküljünk meg,
Mi egymásnak engedjünk meg.
Mindig voltak kik így jártak,
S mind megengedtek egymásnak.
Mindig voltak kik így jártak,
S mind megengedtek egymásnak…
Minden napot úgy élek, mint ha az volna az utolsó,
minden mondatot úgy írok, mintha nem maradna több szó,
ezt most neked, ezt most rólad, ezt most érted,
bár nem kérted, de életem része vagy,
mikor a szerencse magamra hagy,
a valóságra eszmélek,
az emlékek mögé nézek,
és Te kacsintasz vissza rám,
minden másodperc árván telik nélküled,
mint egy elhagyott épület,
minden sorom egy újabb gondolatot ültet,
nem értik sokan,
hogy a Feri egyik pillanatban sír,a másikban robban,
egyik percben szerelmet vall,
a másikban vadállat módra hoztam közétek a balhét, ha tapsoltatok,
akár a szajrét vittem az ágyamba,
plafonomon az élet szabályait kutatva egyetlen dologra jöttem rá: Hogy semmi sem biztos!,
a sok tanulság nem titkos, mégsem beszél róla senki,
hogy most még itt vagy,
aztán holnap meg hűlt helyed teszi üressé életem,
egyik pillanatban a fülembe súgod, hogy szeretsz,
én válaszként, hogy kellesz,
de ez mindig tovaszáll,
azt hiszem, itt nincs korhatár!,
emlékeim lehet csalfák,
de gyerekként is éreztem,
hogy két kezem az ég felé nyújtva lelkem újabb útra lép,
az albumban tucatnyi kép foltozza a sebeket,
persze idővel lepereg a fájdalom,
mint a lábnyom a Holdon,
mégis élteti a végtelent,
gyere velem, nem késhetem le a sorsom!,
az izgalmat lehet elrontom, de tudom előre a végét,
nem nagy tudomány, csak nézz szét!,
ha velem tartasz, tudnod kell,
hogy meghalok, mikor a Nap felkel,
de este újraéledek,
betonházak árnyékában lépkedek árnyként,
lelkem mindentől megvéd,
szíved mást diktál, mint az elméd,
eszed taszítana, de belsőd súgja: Kell még!
(Yo!)
(...eszed taszítana, de belsőd súgja: Kell még!... (Kell még! Kell még!...Kell még!))
Azt gondoltam eső esik,
Pedig a csak szemem könnyezik.
Az én szemem sűrű felhő,
Onnan ver engem az eső.
Az én szemem sűrű felhő,
Onnan ver engem az eső…
Gyere rózsám, béküljünk meg,
Mi egymásnak engedjünk meg.
Mindig voltak kik így jártak,
S mind megengedtek egymásnak.
Mindig voltak kik így jártak,
S mind megengedtek egymásnak…
Azt gondoltam eső esik,
Pedig a csak szemem könnyezik.
Az én szemem sűrű felhő,
Onnan ver engem az eső.
Az én szemem sűrű felhő,
Onnan ver engem az eső…
Gyere rózsám, béküljünk meg,
Mi egymásnak engedjünk meg.
Mindig voltak kik így jártak,
S mind megengedtek egymásnak.
Mindig voltak kik így jártak,
S mind megengedtek egymásnak…
kapcsolódó videók
