Mint sík mezőn csak egy szál fa egyedül úgy élek,
Szerelem tüzes lángjától szívemben én égek.
Mikor hallom az fecskéknek reggel éneklését,
Felindítom ottan azzal szívemnek szerelmét.
Személye mert jut eszembe édes szerelmemnek,
Kivel újul csak gyötrelme keserves lelkemnek;
Mert kívánom őtet látnom, véle beszélgetnem,
De nem lölem semmi módját, mint kell szemben lennem.
Irigyektől mert oly nehéz én vigasztalómhoz
Nékem jutnom, mint tevistől az szép violához.
De hogynemmint távol lévén az ő személyétől,
Szerelmemben őutána vertengek egyedöl,
Jobb, hogy együtt véle lévén, az ő szemeitűl,
Reá nézvén, úgy vesszek el, mégis szívem örül.
No, hozzá hát, én elmémnek ti gyors gondolati,
Löljetek ti módot, mint kellj szerelmemhez jutni!
Éngem bár ne kéméljetek nagy veszedelemtől,
Csak hogy őtet őrizzétek gonosz hírtől-névtől!
Megérdemli, ha érte lesz is fejem halála,
Mert életét, hírét, nevét csak énreám bízta.