Volt egy ember, bádogteste volt,
és egy zörgő szalmazsákhoz szólt:
"Mellem délceg, fénylő ív, de
sajnos nincsen benne szív."
Búsan zeng a bádog, ahogy sír:
Bár a testem bádogdoboz,
s ez néha gondot okoz,
de mégsem itt a baj.
Benn az űr egyre mardos,
mert a büszke bádog sajnos
érző szívet nem takar.
Hogya volna egy kis szívem,
már érteném, hogy milyen,
ha boldog vagy ha fáj.
S milyen jó is, ha dobban,
semmi nem kell ennél jobban,
bárcsak szívem volna már!
Nyári éj és holdsugár,
az erkély fényben áll.
"Édes Rómeó, hol vagy már?"
E szív tiéd! "Ó, be szép!"
Hozzám jönne minden gyerek,
s érezném, hogy szeret
a vadász és a nyúl,
mert a szív úgy ver jobban,
hogyha éppen másért dobban,
s jó, ha könnyen lángra gyúl.