Felhőkbe fúrom tekintetem,
Suhan a táj és pereg a fim,
Ahogy fallá mosódnak a fák.
Rohan a gép, s rám zuhan az éj,
Szétnyílik a tömör, sötét világ,
Ahogy belehasít a fény.
Most úton lenni újra,
Mert mégsem volt ott jó,
Hová a magány kényszere kergetett.
Megtalálni az otthont- ami mindig hazavár,
Ahol nem kísért a múltam- mert a jelen lett a világ.
Nem gondolni másra- csak ölelni, aki szól,
Megtalálni az otthont- és maradni valahol.
De most magába szív az út
És hív a láthatár, mert tudom, hogy valaki vár,
És talán
Megtalálom benne
Azt, aki ugyanolyan mint én,
Nem kérdez, hanem lát- bele az álmaimba.
Aki szigetet épít a szívnek, kettőnk városát
Ahol semmi se’ fontos már
Csak egy ölelés a világ.