Álmos eső, jön az ősz a városon át,
bújkálva jár, lesi, hogyan költözik el a nyár.
Gonoszan felnevet, megint övé a főszerep,
előle elszöknek: a fény és a meleg.
Eltűnt a nyár, s vele a jó is messzire száll,
a színek után, így lesz szürke a délután.
Rólad álmodom hideg, szomorú hajnalokon,
Neked mindegy már, aki elmegy, annak nem fáj.

Vár rám a szomorú ősz,
és úgy néz le rám, mint szigorú csősz.
Zúg, sűvít a szél, nevetve így mesél:
A szerelem visszatér, ne félj!

Vár rám a szomorú ősz,
és érzem belül, hogy sohase jössz.
Mert azt ígéri a szél, amit a szív remél.
Ez a szerelem rég nem él, hazug a szél.

Álmos eső, mintha megállna az idő.
Így igaz talán, ugyanaz a álmon nap, nap után.
Nincs változás, csak a névtábla lett más,
amikor elmentél, buta kis bosszú mindenért.
Eltűnt a nyár, s vele a jó is messzire száll.
Rólad semmi hír, csak aki nem fontos, az ír.
Régen tudom, tudom mit jelent, de tagadom,
Neked mindegy már, aki elmegy, annak nem fáj.

Vár rám a szomorú ősz,
és úgy néz le rám, mint szigorú csősz.
Zúg, sűvít a szél, nevetve így mesél:
A szerelem visszatér, ne félj!

Vár rám a szomorú ősz,
és érzem belül, hogy sohase jössz.
Mert azt ígéri a szél, amit a szív remél.
Ez a szerelem rég nem él, hazug a szél.

Vár rám a szomorú ősz,
és úgy néz le rám, mint szigorú csősz.
Zúg, sűvít a szél, nevetve így mesél:
A szerelem visszatér, ne félj!