Eső

Addamz

A megszokott környezet fogva tart mint évekkel ezelött
Beszívtam az ópiummal teli levegőt.
És vártam a hatást, egy újabb csíny át a falakon,
Mert utálom, hogy a sok lánc megszorít.
Egy ismerős arc a terem másik oldalán,
Int felém aztán ellép, hiába mondanám neki, hogy várjon...
Az ajtó bezáródik mögötte és a gomolygó füst felhő.
Pedig fölötte újfajta képeket éget a falra,
És ekkor feltűnik végre ő is tőlem balra.
Szemében ott ég még a tűz, mégsem a régi ,
Nézem ahogy ül, és mereven a padot nézi.
Erősnek látszik, de a lelke mélyén fél,
Tudja, hogy gyengül mégis napról napra él.
Olyan törékeny, hogy hirtelen megrémülök én is,
Ezt nem tehetem inkább lépek innen mégis .
Fognám a cuccom de a kezem után nyúl hirtelen,
És azt mondja maradj még egy kicsit kedvesem.
Érzem a hangján, hogy nem őszinte már,
Hogy elmúlt a nagy szerelem ahogy elrepült a nyár.
Ezért biztos vagyok benne, hogy jobb hogyha hátat fordítok,
Próbálok kemény lenni, belül mégis ordítok.
Đe győz az ész az ajtót lassan bezárom,
Kint a szakadó esőben még hátranézek, s látom.
Az alakját az üvegfal mögött,
Ahogy lassan eltűnik egy árnyék az esőben.
Előttem feltűnik, a nyomába indulok talán megmutatja amit keresek,
Közben a cseppek egyre belepik a tereket.
Sikátorokon áthaladunk lassan, elöl az árnyék,
Én meg a nyomában át minden tócsán, falakon, rácsokon,
Néha hátrafordul, de az arcát sose láthatom.
Már órák óta megyünk, csak beljebb egyre beljebb,
Mintha végtelenbe vesznének el a házhegyek.
Đe lejjebb látok valami fényt, talán ez az út vége,
Az árnyék megáll, és azt mondja rám nézve :
Most célba értél, az utadnak itt vége,
Đe már nem figyeltem rá csak a világító fényre.
Állt egy helyben én meg felé mentem,
Mintha álom lenne úgy vett körül engem .
Đe éreztem, hogy valami nem jó,
Láttam magamon, hogy a kellemes érzést elnyomja a fájdalom.
A fény eltűnt én meg az esőbe álltam,
És a szerelem megváltó érzésére vágytam,
Csak egy érintésre, egy őszinte szóra,
Csak ez fordíthatná bennem a rosszat végre jóra.
Đe csak álltam nem jött semmi és én féltem,
Hogy soha nem kapom meg azt amiért éltem.
Leültem egy padra, itt most vége meghalok,
Összefolyt minden de még láttam egy alakot...
Oda jött mellém, és megfogta a kezem,
Éreztem, hogy érzi hogy vívódom idebent.
Đe nem maradt eltűnt és én egyedül ültem,
Kezdett elnyomni az álom mégsem örültem.
Mert tudtam, hogy ezzel mindennek vége ,
Még utoljára felnéztem az égre.
És az esőcseppek ellepték az arcom,
Ez volt a célom, befejezhetem a harcom....

Refr (3x) .:
Mindig harcoltam az életben,
Đe mostmár végre vége.
Tudom, hogy hibáztam
Đe az útról sohase tértem le.
Minden tettemet valami büntetés követte,
És a fájdalom az életemet lassan tönkre tehette.
előadó: Addamz
album címe: Fekete melódia
megjelenés: keressük!
hossz: 4:07
kiadó: keressük!
ISWC kód: keressük!
zeneszerző: keressük!
szövegíró: Addamz

stílus: keressük!
címkék: keressük!
napi megtekintések: 1
megtekintések száma: 7108
KONCERTAJÁNLÓ
Tudod mi az a MOODLYRIX

Egy olyan hangulatkártya, melynek segítségével pillanatnyi érzelmeidet tudod kifejezni. Keresd a fejlécben a kis hangulat ikonokat.

i

SAJÁT BANNER