Kis koromban szép napokban még állt az a szürke ház,
Egy utca végén, egy régi kertben, amit ma már nem találsz.
Minden nap arra jártunk az iskola után,
Játszottunk, bolondoztunk szinte minden délután.
Már nem emlékszem, hogy melyik évben új fiú jött közénk,
Idegen volt, kicsit félszeg, aki sokmindent nem ért,
Mevettük, kigúnyoltuk szinte mindenért,
Amit tett, vagy amit nem mert megtenni, merthogy félt.
Aztán egy bolond napon, -mikor volt, nem is tudom-
Mondta, hogy szeret engem.
Régen nem játszunk ma már, mégis ez a legszebb nyár,
Amit valaha éltem.
R: Tizenöt nyár, csak tizenöt nyár, csak ennyit éltünk még,
Tizenöt nyár, csak tizenöt nyár, tudom, sokkal több jön még,
De mennyi játék, mennyi áléom és mennyi tévedés!
Tizenöt nyár, ki döntheti el, hogy sok ez, vagy kevés?
Éppen félúton vagyunk, mondd meg, hová tartozunk,
Mit is jelent, hogy élünk!
Ajtó félig nyitva már, a másik félig zárva már,
Épp a küszöbhöz értünk.