Bőrönd az ágyon, az idő olyan gyorsan jött most el,
Hogy elragadjon.
Dúló bánat, a lelkemben mit eltemetnék én,
Csak végre múljon,
Arcod, mint a kelő hajnal, ó, oly szép,
Könnyeid, mint harmatcseppek úgy hullanak szét.
Látod, hogy sírsz, lassan elmész, minden oly csendes lesz, oly hallgatag,
De egyszer hazatérsz.
Látod, hogy sírsz, ígérd meg írsz, kint nyögve hajlongnak a fák,
Én meg majd titkon várok Rád, amíg megjössz.
Halkan súgtad, hogy ne sóhajtsak, szomorkodni kár,
És én elhittem.
Most mégis Te vagy, ki búsan néz, és gyötri lelkemet,
A néma csendben.
Bársony ajkad érintése végtelen csókra hív,
Azt hitted, hogy könnyű lesz a búcsúzni, most mégis…