Az állóvíz sivár, mint béna képzelet,
Nem moccan hogyha friss szellő legyinti meg,
A szintje sose fodrozó, hullámtalan, halott a tó,
Az állóvíz sivár, mint béna képzelet.
Egy örvénylő fiú a tó partjára állt,
S a vízbe fürge, csöpp kavicsokat dobált,
De attól sem lett fodrozó, még csak nem is csobbant a tó,
A sok kavics sután a tófenékre szállt.
És a konok fiú mindig nagyobb követ
Vetett a tóba, hogy fenékig rázza meg,
S a legnagyobb kő is sután süllyedt a kavicsok után,
S kietlen volt a tó, mint béna képzelet.
És szólt az eltökélt örvénylelkű legény,
A gránit sem elég, hát majd beugrom én.
De sekély volt a víz, ezért nyakát törtea tófenék,
S a megbénult kövek közé simult szegény.
Ma sem mozdul a víz, nem csobban fodrozón,
Egy tömbben áll a csönd a puszta partokon,
A tó fölé sirály se száll, csak áll a víz, csak áll, csak áll,
És tömbben áll a csönd a puszta partokon.