Künn a kertben pálmák lengtek, s hallgatta az őszi szél,
Míg a nyári éjszakában egy barna legény mesélt.
De a leány csak hallgatta a legény minden szavát,
És az éjben fel, felcsendült egy tarantói szerenád.
Karom átölelt, és csókra gyúlt a szánk
Nem volt talán sosem szebb éjszakánk,
Szerelmet hozott a tenger, boldogságról szólt a szél,
Összeforrtunk forró csókban, úgy hallgattuk mit mesél.
Szerelmes a nap a holdba, a hold meg a csillagokba,
Csillagok a kék egekbe, én meg a te két szemedbe.
Mariann, ó drága lányka, csak teérted élek én,
Szívem minden forró vágya, Mariann, ó légy enyém!
De te elmentél, és véget ért a nyár,
Nem volt azóta sem ilyen éjszakám!
Hittük azt, hogy hű az ember, és a szív örökké él,
Te meg én, két furcsa ember… Csak az őszi szél zenél!