Végtelen kopár semmi, eltűnt ott mező rét.
Egyedül csak egy tölgyfa áll, éli komor életét.
Kissé kiszáradt ágak ölelik, rajta száradt levelek,
Ezek vagyunk mi, s a köztünk élő emberek.
Ő is ott van tán, egy mellettem levő ágon,
S köszönnék neki hangosan, de sajnos még nem látom.
Előtűnik nehézkesen, és tényleg mellettem, van.
Ő az ki még a bajban is, bátorságot ad.
Eső mossa a tölgyfa ágát, mi mégis csak nevetünk.
Mert nem állhat utunkba semmi, mi csak egymásért élünk.
Egymásért viseljük el, a tölgyfa kínzó létét
Nem a rosszért csúfért élünk, hanem a jóért és a szépért.
De egy nap majd felkelek, s megkérem az ágat,
Engedjen el magától, elhagyom a fámat
Elmegyek innen messze, vissza sem nézek soha
Itt hagyom tán őt is, csak az emlékképek sora
Marad meg nekünk a fáról, és az együtt töltött évek
Megmaradnak mind, mik vidámak és szépek.
Lehullom hát az ágról, gyenge szellő simogat
Jogod hogy tudd az igazat: Nem érted, hanem miattad!