Északi sarkkörön túl van egy sziget
Magányos hely, mondják, magányos szívek.
Délen is van, de az másabb,
Oda azok járnak akik már megtaláltak
Minden boldogságot az életben,
Minden ízt a hideg levesben,
Minden szépet a hajnali ébredésben,
Az éppen búcsúzó napsütésben,
A keservben, a halálban,
És ha mindent elborít, a homályban,
A változásban, a félelemben,
Az elmúlásban, az idegenben.

Tirárá, szól a dal, szálloda halljában,
Fáradt zenész hangol részeg magányában.
És iszik még a jóból, kortyot a piros borból,
Igazat szól a szája, nincs megoldás mára,
De ha eljön majd a holnap,
Biztos hagyja, hogy mondjad,
Bújjál hozzám édes, menjünk közelebb délhez.

Apró gondok, sós tenger, hullámzó romantika,
De jó lenne élni itt lent délen.
Apró gondok, sós tenger, hullámzó romantika,
Mért kéne félni, ó, mondd édes!

Táncot rajzol a homlokunkra a sós pára s az évek,
A délalföldi hangulatból többé már nem kérnek,
Ráksaláta mellé édes borokat isznak,
És a jólét mámorától egyre jobban híznak,
Bízva abban, hogy meglesz lassan
A gyümölcse a fának amit oly régóta várnak.
És hátradőlnek, hátra, a kerti hintaágyba,
Amit szemben a tengerrel raktak le,
Hogy reggel a felkelő napfényben
Megcsillanjon szépen, amit régóta kergetnek,
De délen nem teremnek.

Apró gondok, sós tenger, hullámzó romantika,
De jó lenne élni itt lent délen.
Apró gondok, sós tenger, hullámzó romantika,
Mért kéne félni, ó, mondd édes!

Apró gondok, sós tenger, hullámzó romantika,
De jó lenne élni itt lent délen.
Apró gondok, sós tenger, hullámzó romantika,
Mért kéne félni, ó, mondd édes!