Refr.:
Múlik minden, múlnak percek,
Magadtól kérdezd, hogy hogy változhatnál megint
Hogy újra látva, csak mégegyszer várva
Úgy, mint régen, kezedbe végleg zárva.

Mért van az, hogy az embernek semmi olyan nem sikerül,
Amit nagyon szeretne és közbe mindent kikerül.
Kiderül, hogy semisem volt igaz,
A nap sokat jelentett nekem és mindaz
Amit attál, de az kevés is volt.
Beértem ennyivel, hisz volt idő, mikor jó volt,
Felédfordulva mosolyogtam, nevettem,
Közben belül sírtam, szenvedtem.
Magamra maradtam, nincs ki megfogja kezem,
Átöleljen, hozzámbújjon, kinyissa a szemem,
Így egyedül bolyongva mezőn nem látok már semmit,
Csak száraz fűszálat, és más semmi olyasmit,
Amit ezelött csukott szemmel is láttam,
Hisz Te vezettél, vakon mentem utánad.
Én vártam Rád, vártam, hogy megváltozz,
Hogy lelkembe nyugottságot és békét hozz.

Refr.

Még érzem, ahogy fölémhajolsz, hozzámbújsz,
Még hallom a hangod, ahogyan hozzám szólsz,
Még várom, hogy a dagálya visszajön hozzám,
Szívembe zártalak, nincs visszaút immár.
A derűség mostanra már beborult,
Dörög, villámlik, mer már minden elmúlt,
Amikor ott vártál még mindig látom
Magam elött a képed, de ez már csak álom.
Ahogy ott voltál velem a karjaimban,
Minden este részt vettél az álmaimban.
Mért mondtad, hogy zárjalak a karomba?
Mért mondtad, hogy öleljelek halomra?
Hogy óvjalak mindentől, nélkülem eltévedsz,
Mért mondtad az utolsó pillanatig, hogy szeretsz?
Még ma is megkísért a fájó emléked,
Ha kérnél bármit megtennék én Érted!

Refr.: 2×