Már megint egy újabb reggel.
A nyugodt csendbe ordít egy vekker.
Kelj fel! Kidob az ágy,
Pedig még aludni vágy,
A test, amiben ép a lélek.
Had aludjak még kicsit, kérlek!
De menni kell, ez a rendje,
A magszokások szomorú kertje.
Hív a munka, vár a gyár.
Igazán felnőhetnél már.
A hobbidból soha nem élsz meg.
És egyéb közhely rengeteg.
Nekem, ez nem életút,
Ettől leszek életunt.
Még jó, hogy nem hallgatok másra,
(Így) leszek a szemekben szálka.
A műszak végén az órád nézed,
Egy újabb érzés érint meg téged.
Nézd meg, ahogy átvedlek én is
Este már a hobbimnak élek.
A zene a legnagyobb kincsem,
Ennél jobb fegyverem nincsen.
Hogy megszólítsalak, így hátha,
Léphetek kettőt előre, és egyet se hátra.
Amikor állok a színpadon,
Akkor kitárulkozom.
Rajzolok a szavakkal,
Néha ütközök a falakkal.
De, hogy ha száll a képzelet,
Én soha le nem fékezek.
A gitár zúg, a dob pereg,
Én meg énekelhetek.
Így élek, így érzek
Nappal munka de éjjel,
A napfény vár.
Hogyha látnál, mosolyogj rám,
Mert az, többet ér ezer szónál.