ShanKie:
Újabb nappal, újabb ébredés, minden reggel újabb álom,
Minden percben újabb érzések, mit leírva tartok számon,
Hol a tollam, ami irányít, minden éjjel újabb sorok,
Ha majd befejeztem rímeim, kérdezd meg, és megmondom,
Nekem minden egyes pillanat vezérli az énemet,
Hol a magányban a lépteim kirajzolják az énemet,
Mint elveszett remények, mit nem találtam máshol,
Pedig én is vártam, hogy szebb legyen, mint bárhol,
De nem kaptam meg, mit kértem, így szépen lassan elmúlt,
Mi táplált engem belülről, de csak egyre jobban feldúlt
Pár indulat, mivel küzdök, de erősebb vagyok én is,
Hogy ne láthassam a tiszta eget, inkább küzdök és vért is
Ontok, hogy megvédhessem a már rég bevált igazam,
Tudom, hogy nem hallgat meg senki, így már nincs is többé vigasz,
Mert a sötétben én járok, de ti miért nem láttok tisztán,
Miért nem fogjátok rám, ne legyen többé ilyen hibám?
Miért nem fordultok el? És miért hisztek még a szépben?
Hogy megváltoznak az emberek, mégis ellenszélben,
Aki marad, az az erős, aki visszafordul gyenge,
Visszafordultam már párszor, de nem foglalkoztam vele,
Csak lehunytam a szemem, és elképzeltem milyen,
Hogy nem csak az álmokat kergetem, hiszen még én is hittem,
Hogy megvalósítom egyszer, ez mindenen felülmúlhat,
Én is hibáztam már eleget, de hidd el, hogy okultam,
Rossz döntéseim néha az orrom alá dörgölik,
De megéri, hiszen egyszer úgyis minden elmúlik!


Refrén 2x:
Mert egyszer minden elmúlik,
Csak ahogy kinézek az ablakon,
Az eső mossa álmaink,
Jobb lesz, ha inkább feladom
Isten már nem néz rám,
Nincs mosoly az arcomon,
Az ég magához hívott,
De az életemet nem adom.


Chicago:
Yo, yo, mert én soha nem adom fel, de az életemmel mégis játszok,
Egy revolver van a kezemben, széttépek egy életláncot,
Vele, mert egyszer elmúlok én is, mint ahogy a világ alattam,
A fű, a fák, az ég is, és minden ott lesz majd hamuban,
Egy rakáson a létezés, a magánytól megfullad,
Én is nyögök miatta, az eső már csak hullhat,
És a csonka arcomra kárhozatot hozhat.
Eltolhat, megverhet, széttéphet, kergethet,
De nem félek tőle, mert én álmokat teremtek,
Küzdök, hogy sikerüljön, legyek én is valaki,
Hogy amit leírtam éljen, és ami mindörökké marad itt.
Lehet, minden elmúlik, de amit kimondtam soha sem,
Én meghalok, de van, mit hátrahagytam a jelenben!
Én büszkén vállalom a sorsot, amit az élet ad,
Vállalom a halált, de van még egy-két feladat,
Amit teljesítenem kell, csak hogy tudd, még nem megyek,
Még élek az álmoknak, és magányokat verek.
Egy éjjel kinéztem az ablakon, szemem előtt az aszfalt,
Egy óra egy percnek tűnt, az ég pedig csak szakadt,
Felnéztem az égre, fájt, hogy senki nem néz vissza,
Fájt, hogy nem köszön, aki a sorsomat megírta.
Egykoron alakította, mára nem kérek belőle,
Teljesen megváltoztam, mikor a szárnyaimat letörte.
De növesztettem újakat, mi már a fény felé fordít,
A nap felé szárnyalok, és nézd meg, hogy nem csorbít,
Mert élvezem az életet, már csak ez buzdít,
Hogy nem adom fel, míg élek, mert én is tudom,
Hogy egyszer úgyis minden elmúlik.


Refrén 4x:
Mert egyszer minden elmúlik,
Csak ahogy kinézek az ablakon,
Az eső mossa álmaink,
Jobb lesz, ha inkább feladom
Isten már nem néz rám,
Nincs mosoly az arcomon,
Az ég magához hívott,
De az életemet nem adom.